Nosztalgia: a saját múltunkba fogok belehalni

Thomasszal 16 évesen ismertük meg egymást, idén több, mint 18 éve vagyunk együtt. Vagyis 34 évesen, ma már többet éltünk le az életünkből együtt, mint egymás nélkül. Ez idő alatt annyi csoda történt velünk, hogy amikor nosztalgiázom, annyira szép emlékek ezek, hogy gyakran úgy érzem, a saját közös múltunkba fogok belehalni - a szó legpozitívabb értelmében.

Az első közös éveinkben tinédzser lázadóként jártuk a szórakozóhelyeket, buliból buliba mentünk. A 90-es években főként a Riff-Röff Rock Club, az E-Club, a Wigwam és a Pecsa sörkert voltak a törzshelyeink. Aztán szép lassan megváltozott minden. Úgy értem, a klubokat illetően. A Röfi bezárt, az E-Clubból diszkó lett, a Wigwam elköltözött, és most már a Pecsa is bontás, vagy legalábbis felújítás előtt áll. Persze vannak most is hasonló helyek, de ezek már messze nem olyan családias légkörűek, mint azelőtt. Beléptető rendszer, meg szülői igazolás?!

Nem beszélve a mai magyar rock zenéről, ami (tisztelet a kivételnek!) teljesen a mai korhoz idomulva teljesen hungarista szemléletűvé vált...

Az ezt követő éveinkben már dolgoztunk. Egy melóhelyen voltunk, az ottani fizetésünkből jutottunk el először Erdélybe, Horvátországba és Görögországba. Nem tudok egyikről sem rosszat mondani, mindegyik másképp, máshogy volt szép. Bármelyiket megismételném! Görögország annyira megfogott, hogy 2003 óta 1-2 kivételtől eltekintve minden évben voltunk a tengerpartján.

Közben előző kutyánk halála után nemsokkal örököltünk egy kutyát. Sok időnket lefoglalta, rendszeresen jártunk vele kutyafuttatóba, a kutyák közé, később beagle találkozókra is elvittük őt. Igazi kis bajnok volt, ügyesen megoldotta a feladatokat, de már 11 éves, a gerincproblémája miatt nem akarjuk már kitenni őt semminek, ami problémát okozhat neki.

A külföldi kóstolók után eljött az életünknek az az időszaka, amit egy tudakozónál töltöttünk, szintén együtt. Itt nagyon sokat dolgoztunk, de jól is kerestünk. A tudakozónak köszönhetően eljutottunk Párizsba is, amit már régóta terveztünk. Ebben az időben rengeteget biliárdoztunk, és még annál is többet jártunk moziba. Soha nem unatkoztunk egymás mellett, mindig volt ötletünk, hogy hova menjünk. Színházba is rendszeresen jártunk, mert azt is szeretjük.

A tudakozó után ismét felfedeztük a zenében rejlő lehetőségeket. Tíz éves évfordulónk alkalmából egy Manowar koncerten vettünk részt egy bulgáriai metal fesztivál keretében, ami olyan jó volt, hogy a rákövetkező néhány évben újra elmentünk a zenekar koncertjeire, akkor már többen. Ezekből a csoportos utazásokból olyan jó társaság verődött össze, hogy a fesztiválokkal párhuzamosan házibulik is szerveződtek, azokra is eljártunk.

2015-öt írunk. Néhány éve részben az anyagiak miatt, részben egészségügyi okok miatt vissza kellett vennünk a társasági életből, (pedig szinte mindenkivel jól éreztük magunkat!). Talán ez épp a jelenlegi életünk főpróbája volt?! Itt, vidéken ugyanis nincs az a pörgés, mint Budapesten. Nincsenek koncertek, nincsenek bulik, de most talán egy kicsit pont ez a jó, hisz teljesen át kell állnunk a vidéki életre. Most itt vagyunk egy kertes házban, egy hegy tetején, és elhisszük, hogy ébren vagyunk...

Életünk természetesen rossz, kellemetlen eseményeket is tartalmaz, de együtt mindent könnyebb átvészelni, és azokra kevésbé emlékszik az ember. A rengeteg esemény, amit együtt éltünk meg, újra és újra előtör bennem. Volt egy nagyon régi házibuli Velencén, ahol 16 évesen voltunk. Ez mindig eszembe jut. Ahogyan egy későbbi, győri Michael Flatley táncelőadás is, vagy pl. az a néhány perc, amikor Thomas egy számítógépes játék végére ért és a felirat alatt szólt a zene (Poets of the Fall).

Sorolhatnám a koncerteket, a helyszíneket, a pillanatokat, de lehetetlen leírni, mi mindenben vettünk részt. Most jó így, jó ez a kis nyugalom, a következő eseményig az emlékeinkből táplálkozunk...